A The Drood Review interjúja Dennis Lehane-nelSPOILER-VESZÉLY! - AZ INTERJÚ A KENZIE/GENNARO KÖNYVSOROZAT JELENTŐS FORDULATAIT ÉS CSAVARJAIT IS RÉSZLETESEN TÁRGYALJA, FELFEDI. CSAK SAJÁT FELELŐSSÉGRE!
Len Abram emailben tette fel kérdéseit Lehane-nek öt Patrick Kenzie/Angela Gennaro regényéről és legújabb könyvéről, a Titokzatos folyó-ról. Az interjút a The Drood Review január-februári számában közölték le.
The Drood Review : A hely szelleme komoly szerepet játszik a könyveiben. Boston szomszédságai és külvárosai történetileg is érdekes ellensúlyt képeznek a történetekkel. Megírhatta volna ugyanezeket a történeteket ezekkel a karakterekkel valahol máshol?
Dennis Lehane: Biztosan nehezebb lett volna. Jól ismerem a Délt, és játszódott már novellám Floridában, Dél-Karolinában és Texasban is, de ezeken a helyeken csak turista vagyok. A turizmusnak megvannak az előnyei - izgalmas, amikor egy brit - mondjuk Martin Amis - vadonatúj szemszögből ábrázolja ezt az országot, amikor New York-ról ír - de megvannak a korlátai is.
Igen, reményeim szerint íróként ösztönösen megértem Bostont, de hozzá hasonlóan William Kennedy Albanyjának, Richard Price Bronxának vagy New Jerseyjének, vagy épp Pete Dexter Dél-Phillyjének a munkáslakta városi életvilágát is ismerem. Ha egy ilyen világba helyezkednék bele, elképzelhető, hogy ha megtanulnám a megfelelő utcaneveket és a helyi dialektusok jellemző jegyeit, meg tudnék írni egy regényt. Ettől ezek még egy relatíve kis területet fednek le - New York egyes részeit, Pittsburghöt, Phillyt, Chicagót, talán Detroitot. Máshol csak turista vagyok, és elég meghatározó korlátok közé kerülök. De nincs bajom a korlátokkal. Karbantartják az egómat.
Ahogy Mickey Spillane Én, a bíró-jának címe sugallja, a magánnyomozó gyakran válik önbíráskodóvá - bíróvá, esküdtszékké és hóhérrá is egyben. Erre a legelevenebb példa Önnél az A Drink Before The War-ból hozható, ahol Patrick Kenzie és Angela Gennaro kivégez egy bandavezért. Létezik egy senkiföldje a társadalom és a bűnözők közt, ahol csak a magánnyomozó szolgáltathat igazságot?
Van egy elmélet, miszerint az amerikai detektívirodalom magánnyomozója nem más, mint egy ősöreg archetípus továbbélése, ami a harcossal indult, átalakult a lovaggá, aztán a westernek pisztolyhősévé, majd lett belőle a magánnyomozó. Szerintem van benne valami, és a noir bizonnyal a kívülálló műfaja. A kormányhivatalok iránti bizalmatlanság, és hogy a társadalom képtelen biztosítani a megfelelő igazságszolgáltatást - ezekből nő ki a noir. A noir gyakran a katlan aljának a visszhangja, egy árnyékok közt megbúvó másik Amerikáé. És ennek a másik társadalomnak a szabályai ősibbek és, mondhatjuk, könyörtelenebbek.
Ugyanakkor a bandavezér meggyilkolása az A Drink Before The War-ban korántsem szilárd erkölcsi talajon nyugszik. Más, mint amikor Mike Hammer lelövi a gonosz nőt az Én, a bíró végén, és annak kérdésére ("Hogy tehette?"), azt feleli, "Könnyen". Patrick és Angie igazából része a nagy problémának a Drink végén. Amely probléma a rasszizmus. A fekete bandavezért ölik meg, és nem a fehér politikust, aki pedig feltehetően sárosabb. Fenntartják ezzel azt a status quót, amiben szabadon áltathatjuk magunkat, hogy egy fehér agyatlan munkás, aki köveket dobál a fekete gyerekek buszára és kénye-kedvére használja az "N" szót, van olyan veszélyes, mint az iskolázott vezérigazgató, aki a nyilvánosság előtt elveti a rasszizmust, de gondoskodik róla, hogy feketék ne élhessenek a körzetében, vagy ne juthassanak a cégében vezető pozícióhoz.
Patrick és Angie nem tűnnek rasszistának.
Nem is azok, szó szerint véve, de szimbolikusan a tettükkel maguk is részévé váltak a problémának. Akarva vagy akaratlan, de egy elavult társadalmi struktúra előtt görgetik a szőnyeget, amely megbünteti a kis halakat, de hagyja, hogy a nagy halak megússzák. És nem mintha ezzel ne lennének tisztában. Patrick szóba is hozza ezt az "egy fehér, egy halott" jelenetben, ami Socia meggyilkolása után jön.
Ugyan nem ezzel a célzattal indultak, a Patrick/Angie könyvekben azt kezdtem vizsgálni, hogy miként válnak maguk is erőszakossá azok, akik az erőszak ellen harcolnak. Véleményem szerint a legsokkolóbb erőszakos cselekedet, amit Patrick valaha elkövetett, az amikor a Gone, Baby, Gone-ban hátulról fejbelő egy sebesült pedofilt, és még csak meg sem torpan. A benne lakozó sötétség ez- az apja öröksége - és pont erről szól a könyv is: hogy tudunk dűlőre jutni a társadalom szabályaival, amikor azok oly gyakran hibásak? Erre nincs válaszom, Patricknek sincs, de már a kérdést érdemes fölvetni.
Ha már a rasszizmusnál tartunk, nem hozta szóba a Dél-Boston-i iskolai buszozási krízist az 1970-es évek közepéről, abból az időből, amikor a Titokzatos folyó-ban Dave Boyle-t elrabolják. Túlontúl messzire vezetett volna a fő csapásiránytól?
Szóba hoztam, amikor elmesélem, hogy Jimmy és Val Savage barátságát az betonozta be, hogy ők voltak az egyetlen fehér gyerekek egy fekete iskolában; de úgy éreztem, az A Drink Before The War-ban elmondtam mindent, amit a rasszizmusról akartam. Azóta ha érintem a témát, azt igyekszem kevésbé nyíltan megtenni: Dave a faji félelmekre játszik rá, amikor Celeste-nek mesél a rá támadó utcai tolvajról; Jimmy a rappet szapulja, ami felfogható egy, a saját rasszizmusát tagadó férfi szövegeléseként és egy rappet utáló férfi szövegeléseként egyaránt - lehet választani. Vádoltak már azzal, hogy elnéző vagyok a főleg fehér munkások lakta negyedek idegengyűlöletével, de ezeket a kritikákat ostobának tartom, hiszen ha valaki a könyveimet olvasva arra jut, hogy bennük egy rózsaszín álomvilágot festek, az jobb, ha újra megtanul olvasni.
Ön szerint nem túl erőszakosak a könyvei?
Minél inkább az erőszak kérdése kerül a könyveim középpontjába, annál többet tépelődök rajta, hogy mennyi indokolható meg belőle, mint ami "a sötétség mélyén" lakozik, és mennyi szolgál csupán az izgalmak kielégítésére. A Sacred elrugaszkodik a valóságtól: hozzá kell képzelni a kacsintást és az oldalba lökést. A benne szereplő erőszakos jeleneteket ezért nem lehet egy lapon említeni mondjuk a Darkness, Take My Hand bowling-epizódjával, vagy a pedofil borzalmainak házával a Gone, Baby, Gone-ban. A sorozat többi könyvét ugyanakkor többé-kevésbé realisztikusnak szánom, és ezért kezdtem vívódni az erőszakon, mert hitem szerint sosem származik jó az erőszakból. Néha szükséges, de még a legkisebb erőszakos tett is következményekkel jár - ezek gyakran mocskosak, s kihatásuk oly messzire mutat, hogy a tettért felelősek számára akkor még beláthatatlan.
Patrick Kenzie és Angela Gennaro együtt élnek és együtt dolgoznak, ami a kapcsolatokban általában komoly kihívás. Kultúránkban sokat hallani az egyenjogúságról férfi és nő között, míg az Ön nyomozói ezt gyakorolják is: egyenlően veszik ki a részüket a kockázatból, a jutalomból. Gondolja, hogy a Kenzie/Gennaro regények egyik fő eredménye, hogy szakítanak a sztereotípiákkal? Angie nem tud főzni, Patrick tud; a lány jobb céllövő, és lehet, hogy többször mentette meg Patrick életét (Sacred), mint fordítva (Prayers for Rain); ráadásul kevésbé szentimentális, és üzletiesebb, mint Patrick.
Egy régi tanárom alaposan leszedett a tíz körmömről, amikor az első könyvemet olvasta, mert úgy érezte, hagytam, hogy megfertőzzön a politikai korrektség-kór Angie megalkotásánál. A helyzet az, hogy nem ismerek gyenge nőket. Nem találkoztam még a filmek olvadozó hősnőivel, akik a hős karjába kapaszkodnak és elájulnak a veszély láttán. A fiatalkoromban megismert nők erősek, sebzettek, érzelgősségtől mentesek és nagyon büszkék, és én ilyen típusú nőknek lettem mind barátja, mind szeretője.
A legjobban a könyveimre érkező politikai reakciók lepnek meg, hiszen én sosem politikai rendszerekben gondolkozom. Angie-t nem feminista modellnek szántam. Ő csupán egy karakter, aki ráadásul cseppet sem hibátlan. Elítélem a posztmodern azon beteg embereit, akik szerint egy karakternek egy egész fajt vagy nemet kell reprezentálniuk. Angie nem a női Akárki. Ő Angie - túl sokat iszik, túl sokat cigizik, a kapcsolatok mibenlétéről alkotott elképzelései elbaszottak, mélyen vallásos és ugyanakkor viszonya a valláshoz ellentmondásos; a belőle sugárzó önbizalom meg hol csodálatra méltó, hol idegesítő. Patrick is hibák és erősségek tárháza. Pont ez fog meg az emberekben és a karakterekben.
Az állandó életveszély hogy érinti Patrick esélyeit az öregkorra?
Talán kicsit túlzásba vittem a harcos mintáját Patrick esetében, szóval ha továbbra is ilyen hévvel viszi a vásárra a bőrét, az nem sok jót jelent rá nézve. Ez egyben a sorozat elevenségére is áll, mert előbb-utóbb megkérdőjelezhetővé válik a hitelessége, annál is inkább, hiszen a regényeim magánnyomozói olyasmiket tesznek, amikkel csak nagyon kevés valódi magánnyomozó került szembe. Szegény Patrick, a legnagyobb ellensége nem önmaga, vagy egy eszelős gyilkos, hanem én vagyok.
Patrick, Angie és Bubba rendszeresen ujjat húznak a felső tízezerrel. Ott van Trevor Stone a Sacred-ben; a Ritz bár politikusai (és maga a Ritz) az A Drink Before the War-ban, a West End munkásnegyede helyére épült Charlesgate Apartments lakói a Darkness, Take My Hands-ben - és úgy tűnik, mindannyian örökéletűek és korruptak. Honnan jön ez az osztályok közti háború?
A hetvenes évek iskolai buszkrízisei arra a réges-régi szakadékra mutattak rá újra, ami a bostoni munkáslakta környékek és a felsőbb osztályok negyedei (mint a Beacon Hill, a Black Bay, a csicsásabb külvárosok) közt tátong. Ami azonban a rasszizmus ezen rettenetes megnyilvánulásai - s ezekből kétségtelen rengeteg volt - közepette elsikkadt, az az, hogy sokan nem a különböző bőrszínűek közti háborúként, hanem osztályok közti háborúként érzékelték a problémát. Miközben a buszozást ellenzőkre rögtön rásütötték a rasszista bélyeget, a támogatók meg nyugodtan hajtották álomra a fejüket, mert tudták, a jó oldalon állnak; a szomszédságokban sokak érezték képmutatásnak, hogy a döntéshozók és a legelszántabb támogatók az érintett szomszédságok határain kívül éltek.
Úgy tűnt, ismét a hatalom hozza meg a döntéseket az emberek feje felett, tetszik-e nekik vagy sem. Éppezért a késő nyolcvanas években, amikor Cambridge legelitebb környékén egy iskola a szociálisan hátrányos, előnytelen pozíciókból indul gyerekek felé kívánt nyitni, a buszozás mozgalom hajdani élharcosai, az állítólagos liberális elit tagjai politikai nyomásgyakorlás útján kényszerítették ki, hogy a körzetet új zónákra osszák, így elkerülve, hogy az iskolának ne legyen a szegényebb részeken hatásköre. És a negyedik hatalom nyilvános fórumai, mint a The Boston Globe, melyek kérlelhetetlenül ostorozták a hetvenes években a szomszédságok rasszizmusát, ezúttal hallgattak. Eltűnődhetnénk, melyik rasszizmus alattomosabb - a köveket és üvegeket dobálóké, vagy a tollal és zónázással operálóké? Innen ered Patrick szokása, hogy "ujjat húzzon". Nincs gyűlöltebb dolog számára, mint a képmutatás.
Patrick Kenzie imádja a mozgóképet, ahogy Ön is. A mozi hatása talán a legjobban a Sacred-en érhető tetten, melynek történet-a-történetben szerkezete Kuroszava A vihar kapujában-jára hajaz, cselekménye pedig a harmincas, negyvenes évek olyan noir filmjeit idézi, mint a Laura. Ugyanakkora hatással van Önre a noir filmes vonulata, mint az írott? Ahogy az erőszakhoz nyúl, mint az A Drink Before The War South Station-i leszámolás-jelenete, vagy a pedofil házának ostroma mutatja a Gone, Baby, Gone-ban, azt az olyan rendezők erőszakfelfogása ihlette, mint Kuroszava vagy Peckinpah?
Hitelesített filmbuzi vagyok, nehéz is volna tagadni írásaimban a filmek hatását. Peckinpah és talán De Palma ihlette a South Station-i leszámolást. Az akciójelenetek megírásában sokat segít, ha filmszerűen képzelem el azokat, mert szeretem a legapróbb részletekig magam előtt látni, és mert ha lassított felvételekben, gyors vágásokban, kameraállásokban gondolkozom, az segít eldönteni, mikor gyorsítsak fel, mikor lassítsak le. Ebben a tekintetben mondhatjuk, hogy a film hatalmas befolyást gyakorol rám.
Gyerekként a hetvenes évek neo-noir filmjei ragadták meg a képzeletemet: a Kínai negyed, az Éjszakai lépések, és A hosszú búcsú. Ezekben a filmekben mindig a hős veszített. Lehet, hogy megoldotta a történet alapvető rejtélyét, de a nagyobb rossz, amivel küzdött, túlontúl kiterjedt és túlontúl elsáncolta magát, hogy legyőzethessen.
Ugyanakkor ha az erőszakos jelenetek tényleges megírásáról beszélünk, leginkább más szerzők hatnak rám: Elmore Leonard, Donald Westlake Parker-könyvei (melyeket Richard Stark álnéven írt), hogy csak kettőt említsek. Mindkét író úgy ábrázolja az erőszakot, hogy az hitelesnek tűnik: nagyon gyors, nagyon brutális, és szófukarul személytelen prózában megírt. Ahhoz a gondolathoz kanyarodik vissza, hogy az erőszakból nagyon kevés jó származhat, ezért ha úgy írunk róla, hogy az csupán futó izgalmakat okoz az olvasónak, azzal becsapjuk őt. Elismerem, vékony jégen járunk, de egyfelől igyekszem felborzolni az olvasókat, másfelől elérni, hogy igazi fájdalmat okozzak nekik. Poole halálos sérülése a Gone, Baby, Gone-ból kiváló példa arra, mit a szándékom.
Folytatja még a Kenzie/Gennaro sorozatot a jövőben?
Azt hiszem, Spade és Marlowe azért maradhattak a csúcson, mert ott is hagyták abba. Vajon Chandler Chandler volna, ha 18 Marlowe könyvet ír? Nem tudom, de kétlem. Talán tudta volna tartani a színvonalat, de legyen az a kérdés, nekem menne-e? Egyetlen egy fellengzős, metafizikai elképzelésem van csupán az írásról, és az így hangzik: csak akkor írok karakterekről, ha azok bekopognak hozzám és megkérnek rá. Patrick és Angie a Prayers for Rain óta nem kopogtak be. Ha majd ismét kopognak, kinyitom az ajtót és tárt karokkal fogadom őket, mert, elvégre, belőlük fizettem ki a házamat, és ezért rendkívül hálás vagyok. De ha nem teszik, örömmel hagyom, hogy boldogan éljék életüket, anélkül, hogy egy újabb pokoljárásnak tenném ki őket. Megérdemlik.
Mit remél, mit nyújtanak majd a könyvei az olvasóknak?
Elsősorban azt remélem, hogy szórakoztatni fognak. Ez az elsődleges feladatunk - hogy ébren tartsuk őket a tábortűz mellett. Ha ez nem megy, akkor mit sem ér a míves nyelvezet, a magasröptű gondolatok, a metaforikus és szimbolikus jelentésmező. Legyen izgalmas, szerezzen örömet, üsse ki az olvasót.
De szoros másodikként azt szeretném, hogy olyan karaktereket teremtsek, akik tovább élnek, még ha a könyv lapjain meg is halnak. És talán az olvasó valamelyikükben ráismer magára, saját vívódásaira, hibáira és jellemvonásaira, és felkiált, "Hé, nem vagyok egyedül! Ez aztán nem semmi!"
2002
(A forrás eredetileg itt található.)
