GY.I.K. - GYAKRAN ISMÉTELT KÉRDÉSEK:

K: Íróként ki vagy mi gyakorolta Önre a legnagyobb hatást?

V: Azt hiszem, leginkább a világ, amelyben felnőttem. Elég szókimondó és igencsak humorral teli volt (amolyan akasztófahumorral). Nem nagyon találkoztam ezzel a világgal könyvekben, filmeken vagy a tévében, és ha néha mégis, akkor is rosszul ábrázolták. A kivételek, amelyek erősítik a szabályt - Richard Price, William Kennedy, Pete Dexter -, na ők lettek az irodalmi "példaképeim".

K: Mit szeret legjobban az írásban?

V: Mikor belekezdek egy történetbe, karakterek és cselekményszálak kavargó mocsara hever előttem, olyan mondatokkal, amiket valamiért használni akarok, de fogalmam sincs, miért - az egésznek semmi értelme. Aztán eljön a pillanat, mikor két-három ilyen, látszólag elkülönülő dolog összeáll. Szinte hallom a kattanást, egy csettintésszerű hangot a fejemben, ahogy egymásba csusszannak és összekapcsolódnak ezek a darabkák. Ez a pillanat különleges.

K: Mi benne a legnehezebb?

V: Elkezdeni.

K: Milyen az írói munkamódszere?

V: Elég alkalom szülte, de főként kora reggel vagy késő este írok. Olyankor senki nem telefonál, nem érkezhet váratlan vendég sem, így szabadon szárnyalhat a fantáziám. Rájöttem, hogy rengeteg ötletem kutyasétáltatás közben támad a folyóparton, újabban ez is része a rutinomnak. Egyébként először kézzel írok; próbáltam rögtön gépbe írni, de az eredmény mesterkélt, kényszeredett stílus és nehézkes karaktervezetés lett. Ha érzem, ahogy siklik a tollam a papíron, el tudok lazulni.

K: Szokott írás közben zenét hallgatni?

V: Hogy milyen zene szól - ha szól egyáltalán -, nagyban függ attól, milyen a hangvétele annak a résznek, amit aznap írok. Ha szomorú a jelenet, szomorú dalokat játszok le. Sok filmzenét és régi bluest hallgatok. A Titokzatos folyó szövegével egyfajta folyamatos "nagyfeszültséget" akartam kelteni, ezért vibráló, energikus zenéket hallgattam az írása közben - The Clasht, Springsteent, Red Hot Chilli Pepperst és Mobyt.

K: Ma már főállású író? Miket dolgozott a múltban?

V: Főállású író vagyok. Régebben sofőrködtem, voltam parkolófiú, rakodómunkás, könyvesboltos, de dolgoztam tanácsadóként bántalmazott gyerekek és értelmi fogyatékosok mellett... hosszú a lista.

K: Kiket ajánl a kortárs írók közül?

V: Kezdeném azokkal, akiket már korábban is említettem: Price, Kennedy és Dexter. Nagyon kedvelem Don DeLillót és J. M. Coetzeet, Michael Connellyt és George Pelecanost. Toni Morrison egy zseni, Martin Amis pedig újra és újra elkápráztat.

K: Tud pár jó tanáccsal szolgálni kezdő írók számára?

V: Olvassatok! Nincs ennél ősibb klisé a "Hogyan írjunk" könyvekben, de ez a legalapvetőbb igazság - ha nem olvasol jól, nem fogsz jól írni. Ezen kívül csak azt tudom mondani, imádd a teljes folyamatot - az újraírásokat, a kusza vázlatokat, a margókra firkált jegyzeteket, az oldalakon át futó zsákutcákat és az olyan időszakokat, amikor még egy épeszű bevásárlócetlit sem lennél képes összehozni. Kicsit perverz módon imádnod kell mindezt, mert különben, ember, ezernyi könnyebb útja is van a pénzszerzésnek.

K: Mik a hobbijai és kedvenc időtöltései?

V: Nincs valami túl sok. Szeretem a kutyáimat sétáltatni, és időnként teniszezek. Biliárdozok, pókerezek, és nemrég a barátaim elrángattak golfozni, ami ellen nincs is kifogásom, habár nagyon pocsékul játszom. Igazából mindig is az íráshoz fordultam, akárhányszor elég ideig kivonhattam magam a mindennapi teendőkből ahhoz, hogy körmölhessek pár oldalt - és most, hogy ez az életem, teljesen elégedett vagyok hobbik nélkül.

K: Hogy született meg a Titokzatos folyó - mi volt a fő ihletforrás?

V: A doktori disszertációmhoz írtam egy novellát, ami Buckingham kitalált negyedében játszódott, szerepelt benne egy Sean Devine nevű zsaru, és Titokzatos folyó volt a címe. Mindig is tetszett ez a cím, és élveztem ennek a kitalált környéknek a megalkotását, a maga történelmével, politikájával, utcaneveivel és földrajzával. Hét éven át velem maradt a cím, a környék és a főszereplő, olykor-olykor kocogtatva az ajtómon. Úgy három éve egy mondat kezdett visszhangozni a fejemben - "Brendan Harris őrülten szerette Katie Marcust, mint ahogy a filmekben szeretnek..."* -, s ez összekeveredett a Titokzatos folyó ötletem egyes momentumaival (mely ötlet ez időre az első rajtkockáig furakodott a fejemben), és valahogy minden egyesült.

Kiskoromban minden szombaton átsétáltunk a családdal a nagybátyámhoz, ahol míg a többiek megvitatták az élet nagy dolgait, nagybátyámmal megnéztük a heti James Cagney duplaműsort. Nagyon fiatal lehettem, talán hétéves, de ezek a filmek - főleg a gengszterfilmek, mint A közellenség és Az alvilág alkonya - nagy hatást tettek rám. Azóta szerettem volna elmesélni egy ilyen történetet - barátokról, akik felnőve eltérő utakat választanak, hogy aztán learassák döntéseik babérjait vagy elszenvedjék következményeit. A Titokzatos folyóban itt ez a három férfi, akikkel először gyerekként találkozunk, majd 25 évvel később: Sean zsaru, Jimmy börtönviselt ember, Dave pedig súlyosan zavart. Jimmy lányának halála olyan ütközőpályára sodorja őket, mely igazából kilenc-tízéves korukban lépett mozgásba. A cselekmény másod- és harmadszintű rétegein ott van Dave felesége, akiben felmerül a gyanú, hogy a férje egy gyilkos; vagy az áldozat és barátjának tragédiája, a szerelem, mely élete virágjában semmivé foszlott. Mindezekkel a szálakkal és mellékszálakkal évek óta játszadoztam már gondolatban, csak épp sosem gondoltam rá, hogy mindet egyetlen regénybe pakolhatom.

K: Egy ötkötetes sorozat után miért fogott önálló regénybe?

V: Régóta akartam egy kis közösségben élő egyszerű emberekről írni, akiknek az élete - mikor egy rettenetes traumával szembesülnek - eposzi, már-már operai színtérré válik. Biztos a Cagney-filmek és az egyetemen olvasott temérdek Shakespeare és orosz irodalom a ludas, de erősen vonzódom a nagyszabású történetekhez. Valószínűleg ezért nem lettem sikeres novellista. Ha a hősömnek el kell buknia, a legmagasabb pontról akarom a mélybe taszítani. Ha egy szerelem véget ér, legyen az minden idők legelsöprőbb szerelme. Olvasóként imádom a hömpölygő epikus műveket, amik ugyanakkor szemérmetlenek és viccesek és izzók és fordulatosak - mint a Száz év magány vagy A Monte Christo grófja. Miután megírtam a sorozatom ötödik darabját, és láttam, milyen viharvertek a főhőseim, arra jutottam, rájuk férne egy kis kimenő a lövöldözések, autós üldözések és a sorozatos fizikai és lelki sérülések birodalmából. Tudtam, hogy ha önálló regénybe fogok, nem írhatok ugyanilyen történetet ugyanilyen, csak más nevű és helyzetű karakterekkel. Úgy döntöttem, hogy belevágok ebbe az eposszerűségbe hétköznapi emberekről, akik erejüket meghaladó körülmények közt kénytelenek olyan kérdésekre válaszolni - szerelemről, hűségről, barátságról és családról, bosszúról és vérszomjról, a gonoszról bennünk, és körülöttünk a világban -, melyekkel soha nem kívántak szembenézni. És a sorozattal ellentétben, ha egy főszereplőnek meg kell halni, meghal. Ha egy "jófiúról" kiderül, hogy korántsem olyan jó, mint hittük: hát legyen. A szabályok többé nem érvényesek.

K: Megfordult a fejében, hogy folytatja a Titokzatos folyót?

V: Könnyen el tudok képzelni egy másik regényt, ami Kelet-Buckingham negyedében játszódik, s ahol talán a Titokzatos folyó egyes szereplői is felbukkannának, jóval kisebb szerepekben. Nem hiszem, hogy újabb regényt írnék Sean vagy Jimmy főszereplésével, mert úgy érzem, az ő történetük lezárult. Persze sosem lehet tudni.

K: Mennyiben pontos ábrázolása Bostonnak a regényeiben megrajzolt világ, és mennyiben kitalált?

V: Pontos, amennyiben az én kis sarkomat értjük alatta. Az én Bostonom olyasvalaki Bostonja, aki a szomszédságokban nőtt fel. Aki a külvárosokban nevelkedett, biztosan máshogyan látja. Az enyém egy a sok nézőpont közül.

K: Tudja már, hogy a következő regénye a Kenzie-Gennaro sorozat folytatása vagy önálló regény lesz-e?

V: Bárcsak tudnám. A Titokzatos folyó mindent kivett belőlem, az agyam teljesen kiürült.

*Részlet Pék Zoltán magyar fordításából, a kiadó engedélyével.