A January Magazine interjúja Dennis Lehane-nel - 1.Dennis Lehane kellemes, sokat nevető ember, de beszédfordulatai, hajlama, hogy néha türelmetlenül, kertelés nélkül nyilatkozzon meg és dél-bostoni akcentusa, jelzik, hogy kemény környéken nevelkedett. A Florida International College kreatív írói művészeti programjának oktatója novellaíróként csiszolta tehetségét, nevet mégis regényíróként szerzett öt kötetes bűnügyi sorozatával, melynek alapanyagáért visszatért munkás gyökereihez. Első könyve, az A Drink Before The War (1994) Shamus díjat nyert a Legjobb Első Kötet kategóriában. Legutóbbi könyve, a Prayers for Rain szerepel az Egyes Számú Krimirajongó Bill Clinton nyári vakációs olvasmánylistáján.
A 33 éves Lehane krimijei kellően összetettek és nyomasztóan erőszakosak, s néha átcsapnak a thriller mezsgyéjére. Mindazonáltal nem holmi olcsó borzongatásról beszélünk. Még a legvérgőzösebb jelenetek is gazdag, valószerű részletességgel épülnek fel. Lehane ismeri Bostont és lakosait, és gyönyörűen ragadja meg a város szubkultúráját - az újgazdag külvárosok makulátlan némaságától a lepukkant moteleken át az óvadékügynökségekig.
Főszereplői, Patrick Kenzie és Angie Gennaro magánnyomozók túlmutatnak a krimi sztereotípiáin. Első látásra Kenzie a kemény krimik tipikus, dühös és - talán apjától szerzett érzelmi sebei okán - csapdába esett idealista detektívje. De ő nem egy magányos otthontalan. Még mindig szülőhelyén él és dolgozik Dorchester ír fellegvárában, ahol Angie-vel és Bubbával, a mindenkin túlnövő társsal és verőemberrel együtt felnőtt.
Angie gyakorlatias, érzelemfűtött és valahogy megfejthetetlen. Kemény és merész, ha tömeggyilkos pszichopatákkal és zavart elmékkel hozza össze a sors. De magánéletében csak sodródik. Angie éveken keresztül kínlódik bántalmazó férje mellett, és nehezen tudja feldolgozni Patrick Kenzie-hez fűződő rövid szerelmi viszonyát is.
Lehane nem szerzett rendőri vagy magánnyomozói tapasztalatokat, és nem is igazán a rendőri eljárások módszereiben érdekelt. Könyvei a szó minden értelmében fikciók. Egy olyan elnyűtt ír negyedben játszódnak, amelyet már ilyen állapotban nem találhatunk meg, és karakterei fejezetenként nagyobb pusztítást visznek végbe, mint amennyit a valós Boston egy év alatt láthat. A kötetek többsége egy ördögi főgonoszt vonultat fel, akinek eszén Kenzie-nek és Gennarónak túl kell járnia. Lehane gyakran mutat rá a hasonlóságra ezen démoni lángelmék történetben játszott szerepe és saját magának írói funkciója között.
Lehane és felesége, Sheila nemrég Seattle-ben jártak egy barátjuk esküvőjén. Az interjúhoz annak a belvárosi szállodának a bárjában ültünk le, ahol Lehane megszállt; mint már kitapasztalta, ez egyike azon kevés helyeknek Seattle jellemzően dohányzásmentes városában, ahol rá tud gyújtani.
Karen G. Anderson: Hogyan fejlődött főszereplője, Patrick Kenzie az idő előre haladtával?
Dennis Lehane: Furán. A könyvekben feltűnő legtöbb visszatérő szereplő pályája felfelé ível - életük jobbra fordul, különösképpen Angie-é. Boldogabbak lettek, miközben Patrick épp ellenkezőleg: egyre leharcoltabb, és már kevésbé képes kontrollálni démonjait, mint az első könyvben. Fogalmam sincs, hová fog így jutni. Ez magától alakult így. Így akarta a regény, a karakter szabta meg, mi történjen vele. Soha nem volt semmiféle előzetes terv, ami ide vezette volna.
Látható, hogy a harmadik vagy negyedik könyv hangvétele sokban különbözik az első könyvétől. Azóta Ön is megváltozott. Hogy alakult a viszonya Patrickhez mint karakterhez? Van, hogy neheztel rá? Hogy elege van belőle? Nem akarja néha megmenteni és javítani a sorsán?
Nem. A kezdettől egy archetípussal játszadozom: az ezerarcú hőssel, az önmagát kereső férfiéval.
Muszáj, hogy hatást gyakoroljanak rá az esetek. Utálom a Starsky és Hutch-jelenséget - tudja, amikor Starsky az egyik részben becsajozik, aztán a rész végén a nőt kicsinálják; a következő részben meg már új barátnője van, és kutya baja. Utálom, ha semmi nincs hatással a karakterekre.
A mostani könyveimnél a megelőző kötetek hatással vannak az éppen olvasottakra. Azt nem tudom, mennyi szenvedést bír még el Patrick.Olvasóként nehéz magunk elé képzelni Kenzie-t. Angie-t látom magam előtt, főleg a Prayers for Rain-ben, ahol megváltozik a külseje...
Nem ismerek olyan élő férfit, akinek tetszene az az életszakasz, amin majd' minden nő átesik a 20-as, 30-as éveinek fordulóján: amikor levágják a hajukat. A férfiak a hosszú hajat szeretik - legalábbis a legtöbb, akit ismerek.
Minden nő átesik ezen a lehangoló pillanaton. Mondok egy popkulturális példát: lehangolt, amikor Sheryl Crow (énekesnő) levágatta a haját. Lényének, mondhatjuk, a lényegét pont az adta, hogy ő csak egy belevaló csaj, aki együtt lóg a srácokkal. Ahogy az egyik dalának egy sora szól: "Szeretem a reggel sörízű zsongását." Ő az a lány, akivel mind találkoztunk és akivel együtt biliárdoztunk. Amint levágatta a haját, felnőtt.De miért van az, hogy el tudjuk képzelni Angie-t, még Bubba Rogowskit is, de sosem tudjuk Kenzie-t?
Mert sosem írtam le, hogy néz ki. Lehet sejteni utalásokból, főleg mások megjegyzéseiből. Két dolog biztosan szerepel: a szeme színe és a haja formája. És hogy a második könyv óta szakállas.
Mit gondol, mit jelent ez az olvasónak, hogy nem tudja elképzelni Kenzie-t?
Szerintem jót jelent. Mindenki olyannak képzelheti, amilyennek akarja. Úgy nézhet ki, ahogy csak akarja. Az ő szemein át látjuk az eseményeket.
A könyvei elég ijesztőek. Ez illeszkedik a trendbe, hogy sok krimiíró elmozdul a thriller felé, vagy vándorol egyikből a másikba. De ellentétben sok thrilleríróval, az Ön könyveiben sok a humor. Gondolok itt például arra a jelenetre a Prayers for Rain-ből, amikor egy gengszter házában tartott kertipartin elsüt egy poént, miszerint Elvis Presley egy olasz goombah. Fergeteges. És egy másfajta humor Bubba Rogowski szerelmi románca egy ügyvédnővel, szintén ebben a könyvben. Miért döntött úgy, hogy ennyi humort pakol egy olyan regénybe, ami a következő fejezetben a frászt hozza az olvasóra?
Különös dolog ez. Régen novellista voltam, és mindig azt hittem, az is maradok. Rájöttem, kétféle novellát tudok írni: nagyon abszurd, szürrealista, vicces történetet vagy nagyon sötét, realista - hiperrealista - történetet. Nem örültem neki, mert nem tudtam vegyíteni a kettőt. Pedig meglátásom szerint az élet: mindkettő.
A detektív műfaj, az írógárda, akiken felnőttem - Hammett és Robert Parker, Robert Crais - mindkét alkotóelemet használta. Chandler nagyon vicces tudott lenni. Mikor belekezdtem az első regényembe, meglepődtem, milyen könnyen siklik a lapokra a humor. A műfaj maga teszi ezt lehetővé a pofátlan, beszólogató magánnyomozó hagyományával. És rájöttem, a kedvenc íróim többsége nagyon sötét témákról ír, ugyanakkor hirtelen képes halálra nevettetni. Igazi városi humor ez. A sötétségből jön; akasztófahumor.
Ott van Richard Price [a Freedomland írója], aki valószínűleg egyike a kedvenc íróimnak. Könnyesre tudom kacagni magam a dialógusának egy-egy során, amin mások nem is nevetnének. Ez amolyan keleti parti humor, ahogy megtekerünk 1-1 szót.
A Prayers for Rain-ben Bubba épp a maradék pulykát csomagolja be, és még benne van az üveg, mire azt mondja, "Én majd kikapom." Számomra ez vicces, mert látom magam előtt az ismerőseimet, ahogy azt mondják, "Én majd kikapom".Bubba Rogowski elképesztő figura. Van valós előképe?
Nincs. Gyerekkoromból ismerek pár fickót, akiknek nincs ki az összes kerekük. De Bubba csak úgy felbukkant az első könyvben. A felfedezés öröme. Csak írsz, és hirtelen felbukkannak emberek, akik a szereplőid lesznek.
Vannak tervei egy hatodik Kenzie-könyvre?
Igen, lóg pár a levegőben. Nem tudom, mi lesz a következő könyvem. Még nem döntöttem róla... Elérkeztem egy pontra, ahol megfontolandó szünetet tartani. Öt könyvet írtam, [és a szereplőim] kaptak elég pofont; volt épp elég nagy ügyük. A lehető leghihetőbb világot szeretném megteremteni ezekben a regényekben, hiszen a műfajjal együtt jár az irrealitás: a magánnyomozók semmi ilyesmit nem csinálnak az életben.
SPOILER-VESZÉLY!
Ezt akartam is kérdezni. A szálak jó részét egy ravasz gonosztevő mozgatja a háttérből, legyen az a kedves öreg kocsmáros a Darkness, Take My Hand-ből, vagy a Prayers for Rain-ben szereplő két gonosz bizarr párosa. Ők indítják el az események láncolatát, az ő vállukon nyugszik a történet. Hogy éri el, hogy ez a felállás ne váljon hihetetlenné?
Nem tudom, hogy elérek-e ilyet. Nem igazán értem ezt a hihetőség kérdést - mióta várunk hihetőséget a zsánerregényektől? Elhiszi bárki is, hogy A három testőr átélte mindazt a sok kalandot? Ezért hívjuk fikciónak. Ha Hamlet Házában annyi vérontás ment volna végbe, úgy a harmadik felvonás környékén lehúzták volna a redőnyt.
Ezt hívjuk drámának. Barátom és tanárom, James Hall [az Under Cover of Daylight és a Body Language írója] mondta egyszer, hogy minden könyv az írásról szól, és némileg amikor kiagyalom a cselekmény menetét, az olyan, mintha én lennék a szálakat szövögető gonosztevő. Így a könyveim olyan könyvek, amelyekben a szálszövögetők cselekményeket agyalnak ki. Kicsit posztmodern, de van benne igazság.Minden detektívtörténetre jellemző a megtévesztés. Az Ön könyveinek karakterei kifejezetten megtévesztőek. Karakterekről, akikről álmodni sem mertük volna, kiderül, hogy bűnösök - sőt, a gonosz megtestesülései. Mit mond ez az emberekről és a bizalomról? Akárhányszor valaki megbízik valakiben a könyveiben, valami szörnyűség történik.
Leszámítva, mikor a főszereplők egyike az, akiben megbíznak. Igen, ennek a nyomai a régi műveimben, a mintegy 50 novellámban is megtalálhatóak. Hogy végeredményben nem ismerhetjük meg egymást. Ez az élet vonzereje és egyben rettenete. Igazán sosem ismerhetünk meg valakit. Számtalan ilyen történetet olvashatunk az újságokban, mikor valaki valami rosszat követ el, és az emberek azt mondják, "Nem! Ő nem tehette! Ő a kisfiam, ő nem tehetett ilyet!." "Ő a férjem, ő képtelen volna ilyesmire!" Hát tudja mit? Képes volt rá.
Az emberben van egyfajta megismerhetetlenség. Ez szüli a konfliktusokat, de ez szüli a rejtélyeket is. Ha egy rejtélyben mindenki az, aminek látszik, akkor hol a rejtély?Ez a megismerhetetlenség nem a nagyvárosi élet ismertetőjegye? Egy kisvárosban sem ismerhetjük meg a másikat, persze, de azért kialakíthatunk róla egy elég korrekt képet. A városban a legtöbb élményünk idegenekhez kapcsolódik. Ahogy a Prayers for Rain kávézói jelenetében, ahol az a tahó el akar vinni egy széket Kenzie asztalától. Az olvasó Kenzie és az exbarátnője problémáival van elfoglalva. Az olvasót ezáltal Ön egy olyan biztonságérzetbe ringatja, amiről kiderül, nem is létezik.
Imádom a székes jelenetet. Számomra ez a városi terror. A pillanat, ahogy valaki alakot ölt előttünk, és rájövünk, hogy mindvégig ott volt. Egy városban élünk, körülvéve emberekkel, és itt ez a személy, aki belénk ütközik, és tesz valami tökéletesen érthetetlen dolgot. És hirtelen az életünk részévé válik.
Don DeLillónak van egy nagyszerű jelenete a Players-ben. Egy nő átmegy az úttesten, és véletlenül összenéz egy fickóval, aki a kocsijában ül. Elég nyilvánvaló, hogy a fickó most majd elhajt valahová és kiveri magának... és ez az élmény, ami egy negyed másodpercig sem tartott, most bemocskolta a nőt, akinek ezek után magával kell cipelnie a férfit is. Íme a nagyvárosi élet különös viszonyrendszere.Melyik az a Boston, amit a könyveiben szerepeltet? A 60-as, 70-es évek Bostonja, ahol felnőtt, vagy napjainké?
Egy kitalált Boston. A nálam lefestett Dorchester tényleg a 60-as, 70-es évek és a korai 80-asok Dorchestere. Ahol felnőttem. Mikor elhagytam, honvágytól égve írtam róla. Aztán visszatértem, és láttam, mennyire megváltozott az a környék. A családom sem ott él már. Szerettem arról a régi világról írni; biztos fogódzót nyújtott. Szóval, még ha nem is létezik már, vagy nem ott, ahol én írok róla, csodálatos világ, öröm bebarangolni.
A könyveim miatt mindenki azt hiszi, hogy Boston nagyon erőszakos. Mikor elmesélem, hogy a legbiztonságosabb világvárosi környék a maga kategóriájában az országban, azt kérdezik, "Akkor meg miért történik annyi ocsmányság a könyveiben?"
A suspense regényekben ocsmányságok történnek. Hát ezért.Vannak más olyan írók, akik Bostont szerepeltették történeteikben, és hatással voltak Önre? George V. Higgins? Edward O'Connor?
Imádtam a The Last Hurrah-t és a The Edge of Sadness-t [O'Connor műveit]. Boston téren a legnagyobb hatással Robert B. Parker volt rám. De rengeteg massachusettsi írót szeretek, pl. Andre Dubust, a nemrég elhunyt novellistát. Higginstől nem olvastam túl sokat; olvastam a The Friends of Eddie Coyle-t, és ennyi.
Kedvenc íróim? Nehéz meghatározni, kik hatottak rám. Egy ilyet tudok biztosan, az Graham Greene. Richard Price, Pete Dexter, William Kennedy - ők a kedvencek.Mikor tudta először, hogy író akar lenni?
8 éves korom óta írok. 20 évesen jöttem rá, hogy minden másban vacak vagyok; két egyetemet hagytam ott. Ekkor mondtam, hogy nos, egyedül ebben vagyok jó, miért ne vegyem hát komolyan; és ez lett a fő szakirányom. Az írást otthon nem tekintették járható útnak, ezért időbe tellett eljutnom idáig. Mikor döntöttem, istenemre mondom, nem volt visszaút.
Mást is dolgozott az íráson kívül?
Naná, kismillió munkám volt. De onnantól, hogy komolyan vettem, nem hagytam más karriert magamnak. Nem akartam reklámokat vagy újságcikkeket írni. Kamiont pakoltam, bárpultos voltam, bármi, amit csak kellett. Onnantól, hogy az első írói műhelybe bekerültem, író voltam. Hogy kiadnak-e vagy sem, nem számított. Az számított, hogy jót írok-e.
Isten, az egyház és a hit kérdése nagyon is jelen van a könyveiben - nem a bűnözés viszonyában, annál jóval sokrétűbben. Kenzie irodája egy régi templomtoronyban van, Angie pedig gyakorló katolikus.
Igen, ezt különösen szeretem Angie-ben. Nagyon is vallásos. A könyvek egyes jelenetei [emlékeztetnek erre]. Egy alkalommal alapos fejmosásban részesít egy FBI-ügynököt, amiért az tiszteletlen volt az egyházzal. Ha templomba megy, mindig kiöltözik. Szeretem ezt benne. Tisztelem az emberek hitét, legyen az bármilyen, amíg nem sebez meg másokat. Ha valakiben ott a hit, azt tisztelni kéne, nem pedig pocskondiázni vagy megalázni.
A regényekben a női detektívek gyakran dühösek világra. Angie nem ezért vállalta a munkát. Úgy érzem, azért lett nyomozó, mert aki munkásnegyedből jön, annak ez a munka igen jövedelmező.
Ez egyike a kevés tudatos döntésnek, amit akkor hoztam meg, amikor a krimi mellett döntöttem. Elhatároztam, hogy ezek az emberek nem háborús veteránok lesznek, nem ruházom fel őket holmi zagyva keleti kung fu filozófiával, hogy aztán nagyobb lelki nyugalommal rúgják szét a seggeket. Hétköznapi, sebezhető embereket akartam. Nem bátrabbak a többségnél, de nem adják fel.
SPOILER-VESZÉLY
A Darkness, Take My Hand egyik jelenetéről egy barátom le akart beszélni. Arról a rész van szó, amikor Patrick kint ül a kocsijában a kocsma előtt, tudja, hogy a sorozatgyilkos fel fog bukkanni, és retteg. Az oroszlán barlangjába készül belépni. Ő pedig retteg, szinte megbénítja a félelem. A barátom meg azt mondta, "Ez nem hagyományos." Azt válaszoltam, "Leszarom, mi a hagyományos. Ha az életben egy fickó szembe fog nézni egy sorozatgyilkossal, legszívesebben hanyatt-homlok elmenekülne onnan.
Ezt szeretem ezekben a könyvekben. Hétköznapi emberekről szól, akik ötvenszer annyi lőpárbajban vettek részt, mint az átlag. Ha Angie pusztakezes harcra kényszerülne egy férfival, veszítene. Elég alacsony. De lelőne a férfi, mielőtt az hozzáérhetne. Ebben rejlik az ereje.
Hadd térjek vissza egy korábbi megjegyzéséhez. "Amikor a krimi mellett döntöttem." Nem szokatlan ehhez a műfajhoz kreatív írói tanfolyamokon keresztül eljutni? Nem érezte, hogy bezárul pár ajtó, mikor ezt kinyitotta?
Mikor első könyvemet írtam [A Drink Before The War], csak ki akartam kapcsolódni. Mindig élveztem krimiket olvasni. Ami még csak hagyján; veszik is őket. Amikor kiadták, épp PhD-zni mentem, és visszatértem a novellákhoz. De ott motoszkáltak a fejemben a jelenetek, amikből megszületett a Darkness, Take My Hand.
Akkoriban úgy éreztem, még nem értem meg egy "komoly szépirodalmi műre". Mert még tapasztalatlan voltam. 25 évesen írtam az A Drink Before The War első változatát.
De regényt akartam írni, és az a remek a krimiben, hogy aminek feltétlenül meg kell lennie benne, az a cselekmény, és arra a cselekményre aztán ezernyi szálat, ezernyi ötletet lehet felfűzni; engem személy szerint érdeklő témákat, saját filozófiai problémáimat, akármit. De a cselekményt követni kell: valaki megsérül, és a rejtélyt meg kell oldani. És ez volt a szerencsém, mert íróként igen kevéssé törődtem a cselekménnyel. Szívesebben hanyagoltam volna. Így kifejezetten hasznomra vált, hogy alaposan meg kellett terveznem a regények cselekményét.
Másik oldalról nézve a zsánert: a szépirodalom, az igazán nagy irodalmi művek érinthetetlenek. A műfaji regények a közelükbe sem érhetnek. Ez ténykérdés.
Csakhogy a kevésbé jó szépirodalmi művek messze nem olyan jók, mint a zsáner legjelesebb darabjai. Én sokkal jobban szeretek egy remek zsánerregényt olvasni, mint egy rossz szépirodalmit, mint azokat az önmagával elfoglalt, "tépjük fel a kötést és bámuljuk sebeinket" típusokat, vagy mint azokat, amik mással sem foglalkoznak, csak hogy milyen sekélyes is a középosztály Amerikája.
Emlékszem, beszélgettem egy PhD kollégámmal, és azt mondtuk, "Képtelen vagyok még egy olyan történeten végigrágni magam, amiben a connecticuti Greenwich külvárosának egy konyhájában két yuppie szenveleg az életen." Ki nem szarja le? Ha minden könyv olyan volna, mint Toni Morrison Sulá-ja vagy Gabriel García Marquez Száz év magány-a, akkor hogyne, mindannyiunknak ilyeneket kéne írnia. De sajnos nem ez a helyzet.
Mely műveket tekinti kiemelkedőnek a modern kori krimiirodalomban?
Lássuk, ott van James Lee Burke Blue Cherry-je és James Ellroy L.A. tetralógiája. George Pelecanos talán a legkedvesebb élő krimiíróm. Olvasva a könyveit azt kérdem magamtól, miért nem ír ilyesmiről senki? Napjaink Amerikájáról. A The Sweet Forever 1986-ban játszódik, és tökön ragadja a nyolcvanas éveket. Miért csak én akarok ilyen karaktereket látni a krimiben? Miért csak nála olvasok valós hitelességgel a gettó szülötteiről? Talán még Richard Price is ír róluk, de nagyon ritka dolog.
Vannak kiemelkedő zsánerregények. James Crumley-től a The Last Good Kiss egymagában megállja a helyét. Állítsa meg bármelyik ifjabb, feltörekvő generációbeli krimiszerzőt: mind mesterműnek mondja majd. Többet árul el az a könyv a hetvenes évek Amerikájáról, mint bármi más, amit olvastam. Egyértelmű, hogy Chandler Elkéstél, Terry-jére rímel, de az Úton-t és a Félelem és rettegés Las Vegasban-t is eszünkbe juttatja. Egyike az elmúlt huszonöt év legjobb regényeinek.
1999. augusztus
(A forrás eredetileg itt található.)
